Az utóbbi két napom megilletődöttségben telt. Itt van a kezemben egy fotó, Munkácsy Mihály saját kezű aláírásával (ez a kép itt…).

Márai idézetet szerkesztek épp a könyvben, ami arról szól, akiről Budán a Horánszky utcát elnevezték.

Dédunokájának éppen ma született János nevű kisfia, Norvégiában. Unokája pedig könyvet írt a Nagypapáról. Alig több mint másfélszáz kötetben jelenik majd meg. Mégis, nagyon szerencsésnek érzem magam, amikor valami olyat csinálok, aminek mélysége van.

Máriai Sándor: Fejfa

A halottak lassan előmásznak a romok alól

Horánszky is meghalt; a literary gentleman mintaképe volt. Élete utolsó húsz esztendejét azzal töltötte, hogy többkötetes könyvet írt a Tiszák koráról, s a könyvet természetesen nem adta ki, gőgösen, mert „még nem időszerű”. Földszintes házban lakott, Budán, szép bútorok és ritka könyvek között. Minden héten egyszer vendégül látta kertjében barátait, akikkel „Aurora” címen kört alakított; baráti kört, melynek tagjai szabadon beszélgethettek politikáról, irodalomról, tejes kávét kaptak kuglóffal, s nagy kitüntetés volt, ha meghívtak maguk közé valakit: mert általában hetven évesek voltak az „Aurora” tagjai. Engem meghívtak mintegy levelező aggastyánnak. Ezek a symposionok valóban emberiek, szabadok, műveltek voltak; a házigazda úri lénye, jellemes, karakán gondolkodása, és a vendégek tapintata és műveltsége, a szókimondás lehetősége: mindez egy letűnt világ felejthetetlen emléke marad. Horánszky testes ember volt, de nem kövér; bajszát hegyesre viaszkolta, szivarozott, aranykeretes pápaszeme mögött villogott szeme az értelemtől, és jellemes szigorúságtól; ritkán járt Pestre, de a Kisfaludy Társaság ülésein mindig megjelent; utána együtt vacsoráztunk a Vadászkürt különszobájában. Ilyenkor megivott néha, szivar mellé, egy félüveg pezsgőt. Szavát megfontolta, s ha egyszer kimondott valamit, az úgy zengett, mint a kúriai ítélet, amely ellen nincs appeláta. Egy nagyon magas közjogi állást viselő emberről egyszer azt mondotta: „Nem ér a szava” – s ez súlyos szó volt. Az idő megmutatta, hogy, sajnos, igaza volt. Mikor a bombázás kezdődött, bíztattam, menjen le a pincébe; legyintett, nem is felelt. S csakugyan, az éjszakán, mikor az ostrom elérkezett a csendes budai utcához, ahol lakott, szobájában maradt, könyvei között; Kuncz „Fekete kolostor”-át olvasta, íróasztala mellett; itt érte a gránátszilánk, mely szétroncsolta koponyáját; az asztalra dőlt, így halt meg s így találták meg. Az a bizonyos horatiusi et si fractus illabatur orbis [ti. rendíthetetlen szívű férfiú] emberfajta volt. Nem sok maradt már ebből a fajtából.

Horánszky Lajos-ról a Wikipédián olvashatsz.