Katus László 1927-2015

katuslaszlo

“Elégedett vagyok az életemmel és a szakmai pályafutásommal. Azzal foglalkozhattam, amit szerettem. Megőriztem hitemet, és minden körülmények közt megpróbáltam e szerint élni. Elveimet, belső meggyőződésemet soha nem tagadtam meg. Élveztem a történelemmel való foglalkozást, a tanítást, a kutatást.” 

Katus László 1927-2015

Laci bácsinál írtam a szakdolgozatomat — mat-fiz-es hallgatóként a történettudományi tanszéken. Hallgatói voltunk Zsuzskával a kollégiumi szobai egyháztörténeti előadásoknak. Van néhány ember, aki meghatározó volt az életünkben. Ő az.

Egyszer mindenki találkozik olyan emberrel, aki meghatározóvá válik egész későbbi életére. Katus Tanár Úr, vagyis Laci bá’ a tanítványai számára ilyen volt. Hiányozni fog nekünk kedves, fiatalos, minden újra nyitott egyénisége. Maga után nem űrt, hanem egy kijelölt utat, egy követendő mintát hagyott azzal, hogy magasra tette a mércét önmaga számára. A 20. század utolsó nagy polihisztorainak egyike volt, aki legalább egy tucat nyelven szívta magába az ismereteket. A történeti demográfiától az egyháztörténetig, a gazdaságtörténettől a művészettörténetig, a történeti kartográfiától a sokváltozós statisztikai elemzésekig minden korszakban és több diszciplínában otthon volt. Tudományos pályafutása nagy részében a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársaként tevékenykedett, de előadásait a szerencsések a Pécsi Tudományegyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán, és a Liszt Ferenc Zeneakadémián is hallgathatták. Talán ennél is fontosabb, hogy Laci bácsi kiváló tanár volt. Remek előadó, a hallgatókhoz kollégaként viszonyuló oktató, elmélyült ismeretekre és nem a hiányosságokra kíváncsi vizsgáztató. A történelem sokszínűségét, az ő szavaival „sokszólamúságát” tudta sok humorral fűszerezve megmutatni sok ezer történelem és nem történelem szakos diákjának.

Hallgatóként 1984-ben tátott szájjal ültünk az óráin és nem tudtunk betelni azzal a sokrétegű, szerteágazó, mély és színes ismerethalmazzal, amit nekünk nyújtott. Annyira lenyűgözőek és magával ragadóak voltak Laci bácsi szemináriumai, hogy sokszor – a szokásos hallgatói lustaságot félretéve – a kötelezően előírt órákon kívül magánszorgalomból is hallgattuk őt. „Laci bácsiból” soha nem volt elég. Olyan Tanár volt, akinek gondolatai nem csak mérhetetlen tudást, hanem annál sokkal többet: emberi tartást, hitet, hazaszeretetet, ugyanakkor a más kultúrák és népek iránti mély tiszteletet sugároztak. A nagy francia történésziskola hagyományaiból kinőtt történelem- és társadalomszemlélete harmonikus egészként nyújtott fogódzót nekünk, akik éppen csak megkezdtük egyetemi tanulmányainkat és elrettenve érzékeltük, mibe is vágtuk a fejszénket. Rendszerszemlélete (melyben nyilván benne volt a matematika iránti vonzódása is, hiszen kezdetben matematikusnak készült) egészen kivételes volt. Az 1960-as években több alkalommal is Párizsban járt többhónapos ösztöndíjakkal, s ezen utak eredményei azonnal tükröződtek munkáiban, majd évtizedekkel később, amikor katedrához juthatott, az egyetemi előadótermekben elhangzott előadásaiban is. Hajnal István, Kornis Gyula, Horváth János, Deér József, majd Váczy Péter tanítványaként Párizsban Fernand Braudelnél is vendégeskedik. A nagyhatású Annales iskola magával ragadta párizsi útjai során, amelyek alkalmat teremtettek számára, hogy elsajátítsa a korabeli amerikai és angol kutatók (Kuznets és Rostow) növekedéselméletét és módszertanát is, amellyel a hazai gazdaságtörténet-írást újította meg.

Bárhova is sodort bennünket az élet vagy vetett a sors, Laci bácsi tudomány iránti mély alázata és hihetetlen szerénysége maradt a sorvezetőnk. Az elvesztésén érzett mély fájdalmon kívül csak az öröm nagyobb bennünk, hogy a tanítványai lehettünk. Meghatározó szellemi örökséget hagyott ránk, melyet kinek-kinek a maga eszközeivel ápolnia és gondoznia kell. Csak reménykedhetünk abban, hogy, sikerül ehhez „felnőnünk”.

1986 tavaszán ‘kósza hírek’ jöttek, hogy Laci bácsi nem fog többet Pécsett tanítani. Futottunk Polányi Imre Tanár úrhoz, az akkori tanszékvezetőhöz, hogy mi igaz belőle, és mit tehetünk. Megerősítette a hírt, és azt javasolta, győzzük meg Laci bácsit, maradjon, mert szerinte is nagyon fontos lenne a jelenléte, de rá nem hallgat. Gyorsan összefogtunk, az akkori első egyetemi évfolyam kb. 40 fős volt. Egyikünk megírt (kézzel!) egy néhány soros levelet a Tanár úrnak, aztán valamennyien aláírtuk. Ennyin múlott, hogy 3 év helyett közel 30 évig hagyhatott mély, örökre meghatározó nyomokat szellemisége, széleskörű tudása, valamint emberszeretete rajtunk, tanítványain és a vele kapcsolatba került kollégáin.

Minden diák számára emlékezetes élmény volt, amikor belépett a terembe, felült az asztalra, és „mesélni” kezdett. Művészettörténeti előadásain a 100 fős előadóban még a csilláron is csüngtek a diákok, a kreditrendszernek köszönhetően már nem csak történelem szakos hallgatók. Társadalomtörténetbe ágyazott festészet, szobrászat, építészet és zene polifóniája kísérte végig egy-egy barokk vagy a romantika korát bemutató kurzusát, melyre hétről hétre több tucat diát és zeneművet válogatott, hogy ne csak értsük, élvezzük is a történelmet.

1985 verőfényes májusi délelőttjén a botanikus kertbe hívott sétára. Csodálkoztam, hiszen aznap senki sem volt bent abban az irodában, amelyet megosztott kollégáival. Odakint elárulta, hogy neki nagy tapasztalata van abban, hogy még a falnak is füle van, jobbnak látja, ha a parkban beszélgetünk. Megkérdezte, mennyire ismerem az évfolyamtársaimat, lenne-e köztük olyan, aki szerda esténként a kollégiumi szobájában szívesen merülne el az egyháztörténetben. Elkezdenénk az őskeresztényekkel és eljutnánk a II. vatikáni zsinatig. Így indult, és 1989 után már a tanterv részeként folytatódott nem a kollégiumi szobában, hanem a Damjanich utcai nagyelőadóban az egyetemes egyház története a kezdetektől napjainkig az ő tolmácsolásában. És mindez egy erdélyi egyhetes, szívet melengető körútnak köszönhető. Annak, hogy Laci bácsi a buszban, egy addig a kollégiumból nem, csak az órákról ismert hallgató mellé ült le, aki megosztotta vele a Maros völgyi hosszú út során személyes hitét, elköteleződését. Ezeken a szerda estéken ismerhettük meg ifjúkorát is, azt, hogy hívő katolikus családban nőtt fel, és a cserkészet 1948-ban történt megszűnéséig ő volt iskolája, a tisztviselőtelepi (Budapest, VIII. kerület) állami Széchenyi István Gimnázium cserkészcsapatának vezetője. Gimnazista éveiből táplálkozott a természet- és a síelés iránti szeretete, edzettsége, s az általa szervezett mecseki túrákon nem győztünk a nyomába eredni a csúcsok felé. Személyiségének alakulásában döntő szerepet a cserkészet mellett a jezsuiták „világnézeti akadémiája”, a Mária kongregációban töltött évek játszották. Ott találkozott először Szekfű Gyula műveivel, ott ismerte meg Teilhard de Chardin vagy Yves Congar (XII. Pius által eltiltott, majd a II. Vatikáni zsinatra nagy hatást gyakorolt teológusok) írásait. A szerda esti kollégiumi beszélgetések nyomán egy elveihez mindvégig hű, ugyanakkor a megpróbáltatások ellenére szelíd, a II. Vatikáni zsinat szellemiségét megélő ember bontakozott ki előttünk.

Hálás tanítványai

A cikk a http://www.btk.pte.hu/hirek/1563 – ról.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This blog is kept spam free by WP-SpamFree.