A legtöbb számítógépes animációs program, ami a kereskedelemben kapható az úgynevezett kulcsképkockákon alapul. Első látásra úgy tűnik, ez ugyanaz az eljárás, mint a klasszikus animációban, de a kis különbség is alapvetően másféle megközelítést eredményez.

A kézzel rajzolt animációban először a jelenetben szereplő figura alapmozdulatait hozzuk létre az időzítés és a színészi játék függvényében. Nem dolgozzuk ki mozdulatok minden részletét, csak ezeket az úgynevezett “kulcsképkockákat” (keyframe) hozzuk létre. Ezután következik azon kockák sorozata, melyek átmenetet képeznek (inbetween) egyik pózból a másikba.

A számítógépes animációban a kulcsok a modell mozgásának tagolására használt értékek, melyeket általában sorozatba rendeznek. A számítógép kalkulálja ki ezután az átmeneti értékeket, melyeket két kulcsérték közötti görbén, mint egy függvényen helyezkednek el.

Amikor először próbáltam ki a gépi animációt, egytől-egyig minden képkockát ilyen kulcsokhoz rendeltem, ahogy az átmeneti képkockák rajzolói teszik. Teljesen feleslegesen, hiszen ezt a gép már akkoriban el tudta volna készíteni. Fel is hagytam ezzel a kezdeti gyakorlattal.

A számítógépes animációban megtanultam a szereplő modelljének hierarchiájában fentről lefele kulcsokat rendelni. Úgy tapasztaltam, hogy bizonyos szintjein a testfelépítésnek elég csak egy-egy kulcsot elhelyezni, időben viszonylag távol, míg más szinteken majdnem minden képkockányi időszeletre jut ilyen kulcs. Egyre kevesebb kulcsot kellett létrehoznom, ha megértettem, hogyan fogja interpolálni a köztes értékeket a komputer. Ezzel a megközelítéssel persze világosan kell látnod egy-egy mozdulatsor lefolyását, melyet ki akarsz fejezni, még mielőtt elkezdenél animálni. Dolgozd ki a mozdulatot egy áttekintő vázlaton, egy expozíciós lapon, ahol az időzítést is jelölöd. Tartsd magadnál, miközben animálsz, s meg fogod látni, mennyit segít a folyamatban.