Nagyon vártuk már, hogy a Blender közösség milyen bemutatóval rukkol elő az idei Siggraph konferencián, a számítógépes grafika legnagyobb találkozóján. Az idei év fő témája az animáció volt.

Valami olyan érzés fogott el, mint amikor online néztem a múlt évi Blender konferencia filmjeit, kb. akkora kis videoképen a böngészőben, mint egy bélyeg, és jöttek sorban a... vacakabbnál vacakabb...ötlettelen vagy megvalósításában alacsony színvonalú kis klipek. Aztán  bemutatták az Elephants Dream előzetesét. Hát, hölgyeim és uraim, valami iszonyatos minőségi ugrás!

Most is nézem ezeket a kis animációkat. Valahogy az fogalmazódik meg bennem, hogy úgy látszik, az animáció nem egy magányos foglalatosság, hiába van jó vas a kezünk alatt meg egy kitűnő program.

Colin Levi kisfilmjét és oktatóanyagát nemrég láthattuk a Blendernation oldalon. A részecskerendszerek bemutatására játszik absztrakt figurákkal - ami érdekes, de egy Winamp vagy Media Player után nem valami nagy dobás. Colinnak van még egy tapírszerű szösszenete a filmecskék között, de őszintén szólva, ez a tizenéves srác egyébként egy zseni, olyan filmtrükköket készít, hogy csak néz az ember, az ő erőssége a film és a CG keverése, sokkal jobb munkáit láttuk már.

Nathan Dunlap Private Bobja kicsi fricska az "ócsó" rajzfilmipar felé, de hiába jó animátor Nathan, a környezet és a karakterek kidolgozottsága még sok kívánnivalót hagy maga után. Hiába aranyos az ötlet, de némi textúrázástól a végeredmény is gusztusosabb lett volna.

Rob Weiler repülő cocája szépen kidolgozott, de csak ennyi. Malacka szárnyakkal.

Sam Brubacker labdázó robotkája aranyos megoldás, de inkább mozgásteszt, kicsit elgondolkodtat, hogy is vagyunk mi dimenziókkal, világokkal... Valami szikra hiányzik belőle.

Jason van Gumster bűvészével ugyanaz a gondom, mint a legtöbb animációval, ha kis ötlet is a féresikerült bűvészmutatvány, de jó megvalósítással sokat ki lehet belőle hozni. Tudni kéne, mitől hat egy képsor, hogyan lesz egyértelmű és ütős, ha nem is sodró.

A Battlezone rövid snittje gyakorlatilag egy játék kezdő videója, s mint ilyen, bizony többet kellene mutatni annál, hogy az ember ne azt mondja, ilyet már láttam.

Kadir Celik Timmy robotja is arra a helyzetkomikumra épülne, ami valahogy nem jön össze neki, játszik a mélységélességgel, aranyos a figura is, de valahogy nem rúgja fenékbe az embert az egésznek a komikuma.

Jason Pierce (neki köszönhetjük Ludwig-ot, a Blender animációs figuráját), immár kidolgozott életre kelő gépmadara - hát, ha rondát látott már az ember, akkor ez az... Megbocsátjuk neki, a valentinnapi üdvözletért, amit a filmben látunk. De gyereknek ne mutassuk, maradandő lelki károsodás nélkül nem ússza meg.

Lepergett a film harmada, és az embernek az volt az érzése, a szerkesztők ide rakták a "futottak még" kategóriát, mert ezután a bemutató tényleg jobb lesz. De eddig 4 perc telt el, és a mai néző, különösen egy nagy számítástechnikai kiállítás forgatagában hajlamos azt mondani, hát akkor láttuk az Open Source standot is, lekezelően mosolyog és odábbáll.

És ekkor beúszik a képbe a Villa Kimmenaede, valami nagyon szép építészeti vizualizáció.

A hasonló stílusú Világítótorony környezete kicsit vakó lett, és a dolog onnan lenne izgalmas, amikor a kamerát leteszi a fűbe. De akkor véget ér...

A Project Orion űrhajóterve egyszerű és szép.

Aztán jön egy aranyos kis reklámshot, stílusa van (rajzfilmszerű), egyszerű, és éppen azt a frappáns és ütős hatást hozza, amit az első harmadból nagyon de nagyon hiányoltam.  

Nils Thuerey The Liquid Demo-ja nem több, mint egy talpas pohárba fröccsenő fél deci víz, de gyönyörű, lenyűgöző. Különösen a második kép, amikor szinte érezzük, hogy a víz hatására a pohár is megmozdul.

Konrad Hanael Silver Wall-ja elgondolkodtatja az embert, na ezt meg hogyan csinálta. Valószínű, a játékmotor gravitációs effektusa segítettek neki, de akkor is szép munka.

Azután jön egy Siemens hallókészülék műszaki videója, olyan stílusban, mint a régi Blender-es demófilmekben a NaaN idejéből.

Lehet, hogy csak én idegenkedem a játékdemóktól, de ide nem tettem volna őket, ha nem tudok többet megmutatni velük, mint amit más is csinál.  

Az utolsó harmadban pedig jönnek a nagyágyúk. Kisebb kaliberű változatban a már régóta készülő egyszemélyes produkció a Fiú, a kecske és a Nap bemutatóját, amellyel a harmadik bemutató után is a szerény kidolgozottsága a bajom.

A Phantom of the Hirayaman engem elvarázsolt. Nagyon tetszett a képi világa, több, mint amit a 3D-től megszoktam. Jó spanyol gitárzenére valami összeáll, ami inkább egyfelől kliphez hasonlít, másfelől meg kopognak rám a Mátrix 1. rendőrségi jelenetének golyói - és hangulata. Hiába, a zsenialitás másolható és felismerhető, akkor is, ha leutánozzák. 

És a végén, újra, Elephants Dream. A film végének nagyjelenete.

Összegzés: Szerintem elég lett volna, ebben az évben az Elepants Dream-et vetíteni, mint a Blender közösség nagy dobását. Olyan élesen elválik minőségében, mondanivalójában, megvalósításában a többi szösszenettől, hogy nem kellett volna ilyen demokratikusan összekeverni ennyi amatőr, ámbár jószándékú szárnypróbálgatással. A film, különösen az animációs film továbbra is csoportos művészetnek tűnik, ami összejött az Orange Project-ben, de az év többi Blender-es termésében valahogy nem akarózott.